2014. március 24. Marosi Ernő
Tiszteleti tagság 2013: Végh János laudatioja
Nagy öröm számomra, hogy Végh János művészettörténész személyét és munkásságát méltathatom abból az alkalomból, hogy társulatunk tiszteleti tagjává kívánja nyilvánítani. Magam – ha jól számolom – 56 éve tisztelem, amikor mint kezdő művészettörténész hallgató megismertem őt, aki akkor már végzős volt. Megkönnyítette dolgomat komolysága, okossága, de nyitott barátságos kedélye is. Mindez azóta – egy hét múlva tölti be 78. évét, Isten éltesse! – cseppet sem változott.
Végh János az ikonográfiának nemcsak vezető művelője, hanem e témakör közelmúltjának és fejlődésének is legalaposabb ismerője. Róla és témájáról szólni nem lehet másként, mint Az ikonográfia helyzete Magyarországon az ötvenes években című tanulmányának (Ars Hungarica 2001/2, 267-280) figyelembe vételével. Ez a művészettörténet eme önálló kutatási ágának sorsát – s egyben művelőinek viszontagságait írja le, egy mögöttünk lévő, irracionálisan gonosz korszakban. Tudatosan írok kutatási ágat s nem értelmezési módszert, mert míg az utóbbi választható és cserélgethető, nézőpontjai szabadon kijelölhetők, az ikonográfia a művészettörténet tárgyának, a műalkotásnak az elemi azonosító rendszeréhez tartozik. Az ikonográfia szó csak annyit jelöl, hogy egy-egy művet valamely képi kommunikációs rendszerben helyezünk el (más, nem képalkotó rendszerekkel szemben), s egy kultúrához (pl. egyiptomi, görög-római, muszlim, budhista, keresztény stb.) rendelünk, illetve megállapítjuk profán vagy vallásos funkcióját. Mivel a műalkotásokra vonatkozó lényegi történeti tényekre vonatkozik, az ikonográfiai stúdiumok elvetése magának a művészettörténetnek elvetését jelentette volna – s jelentené ma is. Művészetszemlélet, élvezet, műalkotásoknak üzenethordozó jelekként való önkényes használata lehetséges ikonográfia nélkül, történetük azonban nem.
Végh János a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem Művészettörténeti Tanszékén figyelmes tanítványa volt az ikonográfiai módszerességet és ismereteket több-kevesebb óvatossággal, de a hagyományokat folytatva közvetítő professzoroknak, mindenekelőtt Vayer Lajosnak. 1954-1959 között végzett tanulmányait ilyen témájú munkával zárta, az Árpád-házi Szent Erzsébet ikonográfiája a középkori magyar művészetben témáról írott szakdolgozatában. Ennek eredményei hamar, szakfolyóiratban is megjelentek (Adatok táblaképfestészetünk ikonográfiájához, Művészettörténeti Értesítő VIII, 1959, 143-153). A szakdolgozat témaköre a középkori magyar táblaképfestészet volt: akkoriban a magyar művészet történetének ezt az emlékanyagát a Szépművészeti Múzeumban egy szerény, szűkös válogatás és egy hatalmas, nehezen megközelíthető raktári anyag képviselte. Tanulmányai, majd szakmai gyakorlata a múzeum Régi Magyar Osztályát vezető Radocsay Dénes vezetésével, a későgotikus szárnyasoltárok művészetében való elmélyedésre késztették, s hamarosan úgy tartották számon, mint ez – akkoriban elsüllyedt művészet – specialistáját, szakmai utánpótlásának legfontosabb ígéretét. E szakterület művelése alapos felkészülést igényelt, mindenesetre több – vagy csak más – lemondást és nagyobb erudíciót, mint ha valaki azonnal bele kívánta volna magát vetni az aktuális művészeti életbe: nyelvtudást (beleértve a szomszéd országok nemzeti nyelveit), nemzetközi irodalmi jártasságot, forrásismeretet és metodikai tudatosságot. Végh János egyetemi tanulmányainak megszerzése idején ezeknek a képességeknek már birtokában volt. 1966-ban írta és védte meg doktori disszertációját az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, s 1989-ben szerzett tudományos fokozatot, a művészettörténet tudomány kandidátusaként.
Szakmai útja azonban nehezen alakult. A Szépművészeti Múzeum nem fogadta be, helyette 1959-ben a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeumba nevezték ki segédmuzeológusnak. Egy évig megbízott múzeumigazgató is volt. Feladatköre a helyi adottságoknak megfelelően a 20. századi művészet ismertetésével, ápolásával kapcsolatos volt, tulajdonképpeni tudományos érdeklődésének megfelelő munkát csak emellett, s mert forrásaitól elzárva, csak nagy nehézségekkel végezhetett. Ezért 1962-ben Budapesten, a Képzőművészeti Alap Kiadóvállalatánál vállalt szerkesztői állást, s miután kiadója megszűnt, 1966-tól tizenhét éven át a Corvina Kiadóban végzett szerkesztői munkát. 1985-ben lett a Magyar Tudományos Akadémia Művészettörténeti Kutató Csoportjának (utóbb Intézetének) munkatársa, ahol tudományos főmunkatársként dolgozott és ahová nyugdíjasként a pompeji katona hűségével ma is naponta bejár. 1977 óta oktatott művészettörténetet a Magyar Iparművészeti Főiskolán (a mai Moholy-Nagy Egyetemen), amelynek 1990-től professzora volt. Az 1960-as évek végétől sokszor volt külföldi tanulmányúton, vett részt tudományos konferenciákon, kongresszusokon. Nagy nemzetközi tekintélyt szerzett, ezt konferencia-meghívásokon, önálló előadás-meghívásokon kívül ünnepi tanulmánykötetekben való részvételre szóló felkérések jelzik.
Munkásságának egyik legfontosabb részét a magyar középkori múzeumi gyűjteményekre vonatkozó kutatásai alkotják. A Szépművészeti Múzeum Régi Képtárának anyagára nézve az új tudományos katalogizálást előkészítő és egyben e gyűjteményegységek széles körű ismertetését szolgáló könyveket jelentetett meg (XV. századi német és cseh táblaképek, Budapest 1967, XVI. századi német táblaképek, Budapest 1972; 19812). Hasonló munkát végez az 1973-től a Magyar Nemzeti Galériába került és nagyszabású állandó kiállításon bemutatott középkori szárnyasoltárok feldolgozásában is. A Művészettörténeti Intézetben munkaköre az ott előkészített magyarországi művészettörténet 1470 és 1600 közötti, a késői középkor és a reneszánsz művészetét tárgyaló egységgel kapcsolatos kutatások szervezése és összefoglalása volt. Ebbe illeszkedik s e korszak egyik legfontosabb emlékcsoportját tárgyalja 1989-re elkészült kandidátusi disszertációja : Szepességi szárnyasoltár-művészet a középkor végén. A disszertáció nagy fontosságú szemléleti újdonsága, hogy nem külön festészettel és szobrászattal, hanem az e művészeti ágakat egységbe foglaló műfajként, esztétikai és történeti szempontból hiteles megközelítésben tárgyalja a szárnyasoltárokat. Azóta is publikációinak többsége e kérdéskörre, egyes kulcsfontosságú művek monografikus feldolgozására vonatkozik: Lőcsei Pál mester helyzetére, műveire vonatkozó problémákra, a lőcsei Vir dolorum-oltárra. Munkájával függ össze a korszakra vonatkozó kutatások néhány fontos, kritikai áttekintése is: A régi magyar táblaképfestészet kutatásának problémái 1955-1975 (Ars Hungarica IV, 1976, 27-38) illetve A magyar reneszánsz építészet kutatásának jelenlegi helyzete (Ars Hungarica XXI, 1994, 36-44).
Nincs a korszakra vonatkozó munka, kezdeményezés vagy kiállítás, melyben részvétele ne lenne kimutatható. Mind a Nemzeti Galéria (A Magyar Nemzeti Galéria régi gyűjteményei, szerk. Mojzer Miklós 1984), mind az esztergomi Keresztény Múzeum (Keresztény Múzeum, Esztergom, szerk. Cséfalvay Pál, Budapest 1993) rövid katalógusainak munkáiban részt vett. Az 1990-es évektől mind nagyobb szerephez jutott, nagy kiállítás-vállalkozásoknak is sokat keresett, szakértő közreműködője (Pannonia regia. Művészet a Dunántúlon 100-1541, Budapest 1994, MS mester Vizitáció-képe és egykori selmecbányai főoltára, Budapest 1997, Történelem – kép. Szemelvények a múlt és művészet kapcsolatából Magyarországon, 2000). Ezekhez járult nemzetközi, a közép-európai országokban folyó kutatásokba illeszkedő publikációs tevékenysége: a szlovákiai gotika-kutatásban (Gotika. Dejiny slovenského výtvarného umenia, Bratislava 2003) és a Jagelló-korra vonatkozó, a lipcsei egyetemen összefogott nemzetközi kutatási vállalkozásban (Studia Jagellonica Lipsiensia 2, Ostfildern 2004).
Nem mellőzhetők általánosabb középkori vonatkozású tanulmányai. Részt vett a 14. század végi festő, Johannes Aquila művészetéről szóló kutatásokban (Johannes Aquila és a 14. századi falfestészet, Budapest 1989; Johannes Aquila, die Wurzeln seines Stils, Kunsthistorisches Jahrbuch der Universität Graz 24, 1990, 114-126), ő írta a magyarországi művészettörténet 14-15. századi kötetének fontos festészettörténeti fejezeteit (Magyarországi művészet 1300-1470 körül, Budapest 1987, 477-483, 606-609, 617-623). Nagyon fontos forráskritikai munkája Julius von Schlosser Quellenbuch für Kunstgeschichte című, alapvető munkája új kiadásának (Firenze 1992) sajtó alá rendezése, kiegészítése és új biblliográfiai adatokkal való ellátása. Inkább a megszokott terepen mozgott, amikor Dürer írásai magyar fordításához írt bevezető tanulmányt (Albrecht Dürer: A festészetről és a szépségről, Budapest 1980, 9-17). Viszont kiadói gyakorlatának és egyben pedagógiai vénájának megnyilatkozásai azok a törekvései, hogy közhasznú és közkézen forgó munkákat adjon ki. Rengeteg magyar anyaggal jórészt ő egészítette ki és hozta közelebb a magyar olvasóhoz a legnépszerűbb ikonográfiai lexikont (Jutta Seibert (szerk.): A keresztény művészet lexikona, Budapest 1984), s másképpen is nagy gondot fordított az érdeklődők kiszolgálására, magyar nyelven (Művészeti szótár, Budapest 1997, Középiskolai művészeti lexikon, Budapest 2000).
Keresztény ikonográfiai témájú tanulmányai alkotják munkásságának folyamatosan művelt, alapvető tematikáját. Ami ikonográfiai témaválasztását címében is eláruló közlemény, persze, csak a jéghegy csúcsa, hiszen ikonográfiai eredmények vannak minden katalógus-tétel, minden általános stilisztikai elemzés mögött is. Álljon itt csak néhány téma felsorolása: Szent Hemma azonosítására tett javaslat a Sankt Lambrecht-i fogadalmi tábla kapcsán (Die heilige Hemma. Zur Ikonographie des Votivtafels von St. Lambrecht, Acta Historiae Artium XXIV, 1978, 123-131); a lőcsei Jánosok-oltáron is szereplő Alamizsnás Szent János, akinek ereklyéit Budán őrizték Mátyás kora óta (Építés- Építészettudomány XII, 1980, 455-467 és Seminaria Niedzickie 3, 1988, 115-119), a különítéletnek a zselizi templom freskói kapcsán többször tárgyalt témája (Eszmetörténeti tanulmányok a magyar középkorból, Budapest 1984, 373-385 és Arte Cristiana No. 716, 1986, 303-314). Foglalkozott Zsigmond király portréábrázolásainak jelentőségével (Művészet Zsigmond király korában 1387-1437, Budapest 1987, majd: Künstlerischer Austausch – Artistic Exchange. Akten des XXVIII. Internationalen Kongresses für Kunstgeschichte Berlin 15.-20. Juli 1992, Berlin 1993, 127-138). Munkásságának egyik legmesszebre mutató eredménye Leonardo da Vinci Sziklás Madonnájának értelmezése (Mediatrix omnium gratiarum: a proposal for the Interpretation of Leonardo’s Virgin of the Rocks, Arte Cristiana 80, 1992, fasc. 751, 275-286).
Meggyőződésem, hogy Végh János elmélyült tudományának, példás szorgalmának elismerése tiszteletet és megbecsülést fog szerezni annak a Társulatnak is, amelynek régi, valóban köztiszteletet érdemlő tagja.
