Közzétéve: 2023. június 05.

Nagy T. Katalin
Tájzene – Rahmanyinov és Lévay

A vizuális művészet és a zeneművészet közötti egymásra ható kapcsolat talán azon is alapszik, hogy a két művészeti ág hasonló, sőt azonos fogalmakkal írható körül; olyanokkal, mint forma, egyensúly, harmónia vagy disszonancia. E kapcsolatot vizsgálva elsőként Vaszilij Kandinszkij juthat az eszünkbe, aki 1912-ben megjelent könyvében  behatóan foglalkozott a témával. Azt tartotta, hogy a vizuális művészet voltaképpen „megfagyott zene”. A nézőket és a hallgatóságot hasonló impulzusok érik, és mindkettő egyfajta belső rezonanciát idéz elő a befogadóban. Az orosz festő összefüggést látott a hangnemek és a színek között; a fekete például az abszolút csendet jelentette, a vörös anyagtalan és nyugtalan, tüzes szín, hasonlít a hegedű hangjának világosabb tónusaira. Festményeinek a „kompozíció” vagy „improvizáció” címet adta, hogy ezzel is hangsúlyozza képei zenéhez való kötődését. 
A 20-21. század művészetében a két művészeti ág közötti kapocs még szorosabbá vált, a művészek különféle átjárókat építettek a zene és a vizuális művészet közé. Ez az összefonódása talán az összművészeti törekvésekben manifesztálódott a legerőteljesebben. A magyar művészek között is sokan voltak/vannak, akik számára nagy jelentőséggel bírt a zenei kötődés, a zenei indíttatás. Hogy csak néhány nevet említsek; a festők közül Bálint Endre, Nádler István, Kopasz Tamás vagy Keserü Károly, illetve a szobrászok közül Kigyós Sándor vagy Turcsány Villő. 
Lévay Jenő is közéjük tartozik, hiszen ő is gyakran merít zenei élményeiből, sőt többször dolgozott már együtt zenészekkel. Ilyen művészi együttműködés eredménye volt a Dobajgó ceruzák című multimediális előadás, melyben egyszerre volt hallható egy zenei improvizáció és látható egy improvizatív rajzolás folyamata, a kettő egymást inspirálta egy különleges szituációnak köszönhetően.  
Lévay legújabb munkájában ismét főszerepet kapott a zene. A Kiterjesztett pillanatok – Rahmanyinov a Zemplénben című tájkép-sorozatot az Egri-Petris Duó  zongorajátéka ihlette. A ciklus két éven keresztül készült, hogy végül egy virtuális kiállításban  jelenjen meg 2020 tavaszán, a pandémia idején. A sorozatról a művész maga ezt írta:
„Létrejöttét Egri Mónika és Pertis Attila egy testbe zárt duplazongorája, a zempléni táj és Rahmanyinov zenéje inspirálta. Ugyanakkor a képek nem a zeneművek illusztrációi, hanem a zeneművekre reflektáló alkotások. A Zemplén számomra Magyarország egyik legkedvesebb tája. Ezen a vidéken most három szellem osztozik: Rahmanyinové, aki az én interpretációmban került kapcsolatba ezzel a nekem oly fontos földrajzi területtel, az Egi- Pertis duó különleges hangszeren szóló muzsikájáé, valamint a duplazongora húrozatáról készült frottázsaimé, grafikáimé, rajzaimé. Ezek formálják tájképekké a vidékről őrzött emlékképeimet.”
A sorozat kiindulópontja egy szürreális szituáció. A művész „elrepíti” az orosz zeneszerzőt, Rahmanyinovot a Zemplénbe. Aki ismeri Lévay eddigi művészetét, az nem csodálkozik ezen, hiszen Lévay szinte minden munkájában szerepet kap a tér és az idő összekapcsolása, a művész önkényesen meggörbíti a teret, megállítja, vagy éppen visszafordítja az időt, mindezeket rafinált művészi eszközökkel. A művek többlépcsős alkotói fázison mennek át, a kézi rajztól, a fotón keresztül a digitális eszközökig. A mostani sorozat elkészülésének egyik szokatlan fázisa a húrokról készített virtuális lenyomatok, azaz pszeudo-frottázsok megszületése. Ehhez érdemes egy kis kitérőt tenni, hogy mi is ez a duplazongora és milyen kultúrtörténeti-zenetörténeti jelentősége van.
E különleges zongorát Ignaz Pleyel (1757–1831) tervezte, párizsi zongoragyárában ötven darabot gyártott belőle a 19. század vége és 1930 között. 1996-ban, egy 1912-ben készült, két és fél méter hosszú duplazongora, a néhány megmaradt példányból, a magyar zongoraművész páros birtokába került. A zenészeket azért hozza lázba ez a hangszer különlegesség, mert az egytestű zongorának mindkét oldalon különálló húrjai, a mechanikája és a pedáljai vannak, az öntvény és a rezonáns viszont közös, mely egyszerre szolgálja mindkét zongoristát. A duplazongora egyedülálló hangzásáról az Egri-Petris Duó honlapján  ezt olvasható: „Minden megszólaló hang ugyanabban a térben keletkezik, a felhangok gazdagítják egymást, ennek köszönhető a hangszer egyedülállóan, meleg, világos és csengő hangja.” 
Nem meglepő, hogy ez a látványra meghökkentő, a kihalás szélén álló, ritkaságszámba menő zongora Lévayt is hatalmába kerítette, hiszen ő mindig is többnek látta, mint csupán érdekesség, az emberiség találmányait, szerszámait, gépeit, melyek idővel hasznavehetetlenné, okafogyottá váltak, megfosztva eredeti funkciójuktól. Ezek számára a jövő rekvizitumai, melyekkel megragadható, metaforikusan visszafordítható az idő, és a művészeti alkotások egyszerre valós és virtuális tereiben a múlt, a jelen, s a jövő egységet alkot.
Lévay grafikáinak, installációinak megszületését rituálék sora előzi meg. Ezekbe a művészi folyamatokba hol tárgyakat (szénrakodó, másológépek, fogók, gyaluk, fúrók, reszelők), hol érdeklődőket (gondolatrészvényesek), hol művésztársakat (Koronczi Endre, Ittzés Gergely, Egri-Petris Duó) von be, hogy végül a szeánsz során a tudatos és az ösztönös, az eltervezett és a véletlenszerű történések nyomán megszülető művek különféle rétegei szétszedhetetlenül olvadjanak össze.
Lévay több munkájában szerepet kapnak tájélményei, de a klasszikus értelemben vett tájkép műfajához a Tömegszerencse című ciklusa és a Rahmanyinov-sorozat sorolható. A zempléni táj egy sokarcú vidék, magában foglalja a Zempléni-hegység erdeit, a Tokaj−Hegyalja szőlőit, a Hegyköz medencéjét, a Hernád völgyét, de az alföldi Bodrogközt is.
Áprily Lajos meg is énekelte e hegycsúcsokkal kísért, dimbes-dombos lankákat és mezőket, melyek Lévay képein is felbukkannak.
„Juhok, tócsák és zöld, zöld – mennyi rét!
Túl hullámos, kúpos hegyek kisérnek.
S az álom éjjel zsongást hoz, zenét:
a ritmikus vulkán-csúcsok zenélnek.”
Rahmanyinovnak másfajta tájélményei voltak. 45 éves koráig az Amur vidékén, Ivanovkán élt, számára a tájat a sztyeppék világa jelentette. A sztyeppe, amely „olyan, mint a végtelen óceán, de a vizek itt határok nélküli búza-, rozs- és zabmezők. Mily nagyra tartják a tenger levegőjét, de mennyivel jobban szeretem a sztyeppei levegőt, a föld illatát, melyben minden benne van, ami nő és virágzik. ”
Rahmanyinov, zeneműveinek nagy részét, élete első felében, Oroszországban írta. Az 1917-es emigrációját követően a zeneszerzőt háttérbe szorította a pianista. Az egykori orosz birtokos a számára oly kedves Amur vidék atmoszféráját szerette volna megteremteni amerikai birtokán.
Rahmanyinov zenéje olykor érzelmes, mondhatjuk romantikus, ami nem véletlen, hiszen a szerző Csajkovszkij köpenye alól bújt elő. Máskor azonban, teljesen váratlanul, modern hangzások csendülnek fel műveiben. A zeneirodalom gyakran beszél a rahmanyinovi „impresszionizmusról”, melyet a táj lírai felfogásából eredeztetnek. Lévay, akinek művészetében a líraiság sokszor alig érzékelhetően szintén jelen van, most a megszokottnál jobban elengedte magát, hagyta, hogy felszínre törjenek az érzelmek, mostani képei kifejezetten érzelmes vallomások a szeretett zempléni tájról, de az inspirációt Rahmanyinov zongoradarabjai adták.
A leghevesebb hangvételű kép egy triptichon, mely harsány színeivel, rögtön magára vonja figyelmünket. Ez az egyetlen kép, melyet nem a dombok és lankák uralnak. A zenemű, amely életre hívta a Cigány capriccio, melynek zenekari változatát Rahmanyinov „hivatalosan” Pjotr Viktorovics Lodizsenszkij költőnek ajánlotta, de valójában a darab Anna Alekszandrovnának szólt, a költő cigány származású feleségének, akinek bája és kedvessége teljesen rabul ejtette a fiatal zeneszerzőt. Ez a reménytelen rajongás felkorbácsolta Rahmanyinov érzéseit. Ezt az érzelmi túlfűtöttséget Lévay hármas kompozíciója híven közvetíti, a vörös, sárga és mintás drapériák lendületes mozgása a darab legdinamikusabb részét idézi meg.
A kiállítás többi képének vezérmotívuma a táj. A mindig jelenlévő, az embert körülvevő táj a művészet kifogyhatatlan forrása, ennek okán született meg a tájköltészet, a tájfestészet, a tájépítészet, a land art, a természetművészet. Bár tájzenéről nem szoktunk beszélni, de sok zeneszerzőt merített a hegyek, az erdők, a mezők látványvilágából.
Lévay tájképkoncertjének darabjain, a szelíd zempléni lankák nyugalmát csupán a gomolygó felhők vagy egy-egy lecsapó villám töri meg.  Miközben a virtuális kiállításban járkálunk és ráfordulunk egy-egy képre, halljuk a zongorajátékot és ez befolyásolja látásunk. Ha hosszasan nézzünk egy kiválasztott darabot, s hallgatjuk a zenei kompozíciót, annak hatására új részleteket fedezhetünk fel a képen, miközben a képi kompozíció egyes elemei elvesztik addigi hangsúlyukat.  Azt is mondhatnánk, hogy bár alapjában Lévay képei értelmezik Rahmanyinov zenei világát, a zene is visszahat a képekre és hatást gyakorol a nézőre.
Lévay évek óta fejleszti képeinek mikrovilágát, a szertelenül, majd mégis szerves, kis csoportokba összeálló kukacos rajzolatú grafikáinak „impresszionizmusát”. Ez a zizegő, számtalan rétegből, egymásra növő szövedék most Rahmanyinov zenéjére tovább burjánzott.