Niederhauser Emil (Pozsony, Csehszlovákia, 1923. november 16. – Budapest, 2010. március 26.) Széchenyi-díjas magyar történész, művelődéstörténész, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. Kelet-Európa történelmének neves kutatója.
1942-ben kezdte meg egyetemi tanulmányait a pozsonyi Szlovák Tudományegyetemen (ma: Comenius Egyetem), majd 1945-ben átkerült a Pázmány Péter Tudományegyetem (ma: Eötvös Loránd Tudományegyetem) magyar–történelem szakára, ahol 1948-ban szerzett tanári diplomát. Diplomájának megszerzése után rövid ideig középiskolai tanár, majd 1949-től az MTA Történettudományi Intézeténél dolgozott tudományos munkatársként. Később az intézet helyettes igazgatójává nevezték ki, de vezette a történetírás története és az információs osztályt is. Kutatóprofesszori megbízást kapott. 1951-ben kezdett el tanítani a Kossuth Lajos Tudományegyetem (ma: Debreceni Egyetem) Bölcsészettudományi Karán. 1953-ban egyetemi docensi, 1973-ban egyetemi tanári kinevezést kapott. 1984-től haláláig az Eötvös Loránd Tudományegyetem Kelet-Európa Története Tanszékének oktatója is volt. 1993-ban vonult nyugdíjba, majd 1997-ben professor emeritusi címet kapott.
1957-ben védte meg a történettudományok kandidátusi értekezését A jobbágyfelszabadítás Kelet-Európában címmel. Akadémiai doktori értekezését 1972-ben védte meg A jobbágyfelszabadítás és a nemzetiségi kérdés Kelet-Európában címmel. A Történettudományi és a Művelődéstörténeti Bizottság tagja lett. 1987-ben megválasztották a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1993-ban rendes tagjává. 1990 és 1998 között az Országos, illetve a Magyar Akkreditációs Bizottság elnöke volt. A Magyar Tudomány (az MTA hivatalos tudományos szakfolyóirata) szerkesztőbizottságába is bekerült. Emellett a Történeti Szemle, a Századok és a Kisebbségkutatás című folyóiratok szerkesztőbizottságában is tevékenykedett.
Munkássága[szerkesztés
Kutatási területe Kelet-Európa összehasonlító története a 18–19. században. Nevéhez fűződik a kelet-európai nemzeti megújulási mozgalmak kutatásának jelentősebb vizsgálata. Foglalkozott a kelet-európai modernizálás és a közoktatás kérdéseivel, de kutatásai kiterjedtek az urbanizáció (városiasodás) és a nemzeti megújulás összefüggéseire és a nyelvkérdésre is.
Munkásságát szakmai megalapozottság, nagyfokú anyagismeret és a témában kényes nacionalista felhangoktól mentes és következetes távolságtartás jellemzi.
Díjai, elismerései[szerkesztés
Akadémiai Díj (1963, 1978)
Pázmány Péter-díj (1995)
Széchenyi-díj (2003)
Lukács György-díj (2007)
Főbb publikációi[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
Bulgária története (Budapest, 1959)
A jobbágyfelszabadítás Kelet-Európában (Budapest, 1962)
Az orosz kultúra a XIX. században (L. Sarginával, Budapest, 1970)
Forrongó félsziget. A Balkán a XIX-XX. században (Budapest, 1972)
Nemzetek születése Kelet-Európában (Kossuth Könyvkiadó. Budapest, 1976)
A nemzeti megújulási mozgalmak Kelet-Európában (Budapest, 1977)
A Habsburgok. Egy európai jelenség (Gonda Imrével, Gondolat Kiadó. Budapest, 1977. ISBN 9532807146
The Rise of Nationality in Eastern Europe (Budapest, 1982)
Németország története (Tokody Gyulával, Akadémiai Kiadó. Budapest, 1983)
Az Erzsébet királyné elleni merénylet (Budapest, 1985)
1848: Sturm im Habsburgerreich (Budapest, 1990)
Die Habsburger mit ungarischen Augen gesehen (Europäische Rundschau, 1995)
A történetírás története Kelet-Európában (História Könyvtár. Monográfiák 6. Budapest, 1995)
Oroszország története (Font Mártával, Szvák Gyulával és Krausz Tamással, Maecenas Kiadó. Budapest, 1997)
Mária Terézia (In: Niederhauser Emil – Alekszandr Kamenszkij: Mária Terézia – Nagy Katalin. Pannonica Kiadó. Budapest, 2000)
Kelet-Európa története (Budapest, 2000)
Nemzet és kisebbség (válogatott tanulmányok, Budapest, 2001)
A Romanovok (Szvák Gyulával, Pannonica Kiadó. Budapest, 2002)
Magyarország és Európa (válogatott tanulmányok, Lucidus. Budapest, 2003)
Mária Terézia élete és kora (Pannonica Kiadó. Budapest, 2004)
Talleyrand – Metternich (Pannonica Kiadó. Budapest, 2004)
