Közzétéve: 2013. június 19.

Az impresszionizmustól a szecesszióig

 XIX. század derekán feltalálják a fényképezést. A festők számára már nem annyira fontos, az elszálló pillanat pontos megragadása. Végre magát a valóságot figyelhetik meg, s csodálhatják a természetet. Nem azért, hogy másolják, hanem hogy értelmezzék – személyes közvetítésükkel, egy szabad és spontán festői technika révén, amelyben a szín elevensége fölébe kerekedik a rajz szigorúságának. A mindennapi élet behatol a festményekbe: a falatozás a szabadban Édouard Manet-nál, a kertben üldögélő hölgyek Claude Monet-nál, a zongorázó nők Pierre-August Renoirnál, a táncosnők Edgar Degas-nál a kor társadalmának eleven, friss és szokatlan képét közvetítik számunkra. Körvonalak nélküli, gyorsan megfestett képek ezek. A látvány erőteljes, egymás mellé helyezett színes foltokból tevődik össze.

A hivatalos kritika megveti ezeket a képeket, senki sem akarja őket kiállítani a párizsi Szalonokon, emiatt spontán módon szerveződnek a párhuzamos kiállítások. Egy érzéketlen kritikus Monet Impresszió, a felkelő nap című képét szemlélve a megvető „impresszionista” jelzővel bélyegzi meg az alkotást. A fogalom hatalmas sikert arat, akárcsak azok a festők, akiket az irányzat vezéralakjai, Manet és Monet mellett hamarosan e meghatározás alá sorolnak: Pissarro, Sisley, Bazille és Toulouse-Lautrec. A toszkán és campaniai művészek egy csoportja Olaszországban is – szoros kapcsolatban Párizzsal – a „foltfestészettel” kísérletezik, ahol minden a színek kifejezőerején alapszik. Ők alkotják a macchiaioli mozgalmat.

Ugyanakkor a XIX. század végén, amikor mindent a pozitivizmus légköre hat át, a szín a pointillisták (Seurat) és a divizionisták (Segantini) révén racionálisabb vizsgálódások tárgyává válik. Eközben Cézanne a látványt alkotó geometriai struktúrákat kutatja és ragadja meg. Párizsban megépül az Eiffel-torony, New Yorkban magasba szöknek az első felhőkarcolók, a virágzó, csillogó városi élet pedig az art nouveau kifinomult stílusában találja meg a maga kongeniális kifejezési eszközét. Csakhogy a belle époque ragyogó fényei mögött újraélednek a belső kínok, az egzisztenciálisan rossz közérzet: ennek szószólói Vincent van Gogh és Paul Gauguin, a nabis mozgalom festői és Henri Rousseau, a „vámos”. Aligha véletlen, hogy a század utolsó pillanatait Munch Sikoly